Sámsonháza történelme

1401. november 25-ei keletkezésű az első adatunk Sámsonházáról.  (Verebi György fia, Péter mester birtokáról szóló oklevélben.)
1403. május 1-ére Kachy- i Pál 14 sámsonházi jobbágyával Visegrádra, Frank országbíró elé volt idézve.
(Verebi György fia, Péter féle perben. 1403. február 12.)
1406. január 26-án kelt levélben Sámsonháza birtokosa Kachy János, Pál fia, István unokája magtalan halálával a birtokait Zsigmond király a visegrádi kir. Capolla fenntartására és a capella ispánjának élelmezésére adományozta. (A latin szövegű oklevelet Bogisich Ferenc érseki tanácsos fordította. Nagybárkány.)
A várról csak 1409-ből van első adatunk és 1472-ben már romokban hevert. (Codex Diplomaticus)
1409. március 24-én Zsigmond király Tétényi Andrásnak adja Sámsonházát és a határában fekvő Fejérkő várának helyével.
1424-ben Zsigmond király nejének Borbála királynénak adja Sámsonházát – írja Borovszky Samu.
(Erre vonatkozóan nem találtam bizonyítékot.
1439-ben Tari Lőrinc fia Rupert lett a birtokosa.
1454-ben Tari Rupert fia, György birtokában találjuk.
1464-ben Tari György eladta (elzálogosította) Országh Mihály nádornak Jobbágyit, Luczint és Sámsonházát, mert nem volt fiúgyermeke.
Tari György halálával 1472-ben. Országh és a Kompolthi családok birtokába jutott.

1598-ban Török István volt a földesura.
(Nagyatyja: Török Bálint, belgrádi bán, aki a Héttoronyban raboskodott.)
(Atyja: Török Ferenc, akinek a felesége, Országh Bora)
Pázmány korában összeírt templomok jegyzékén szerepel, hogy Sámsonházán Szt. Katalin tiszteletére emelt parókiális templom állott.
1633-34-ben a váci nahie községei között találjuk, de csak egy adóköteles házzal.
1709-ben a Rákóczi-szabadságharc idején Sámsonháza község egy hajdút állított.
1715-ben hat magyar háztartását vették fel.
1720-ban nemes községként szerepel.
1715-től kezdődik a szlovákok betelepítése.
(Nem egyszerre és nem egy helyről telepedtek le.)
1731-es Canonika vizitátió szerint fából és szalmával fedett templom állott.
A község határában lévő Szt. Katalin -templom már omladozófélben volt.
A XVIII. Század első felében a Szemere és Nyári család birtoka.
1770-71-es úrbéli tabella szerint földesurai (azok jobbágyai): Báró Haller Sámuel (23), Rakovsky György (20), Nikházi Györgyné született Szemere Erzse (6) Frajzajzen Józsefné született Plathy Magdolna (4), (összesen 53 jobbágy).
1778-ban Michaleczky Ádám lelkész alatt toronnyal állított templom épült. Ezt a templomot Kubinyi Gáspár legendás bátorságával védte meg.

A fenti adatok forrásai alapján részletesen kidolgoztam Sámsonháza történetét. Terjedelme 700 oldal. (képek, oklevelek, tabellák illusztrálásával)
Sámsonháza lakói szlovák nemzetiségűek, de mindenkor magyarnak vallják magukat.
Szlovák és magyar nyelven beszélnek. Aktív szókincsükhöz tartozik: Zvonyica Chrasztyina, Vorosilov út, Sztrná bocs, Doplyinka, Hunná, Pajták, Plachi -hegy, Placho-vrch, Za Csernin Kosjaron, Travnyik stb. – ezek a szavak benne vannak a mindennapi nyelvünkben, de eredetüket sokan nem tudják.
Írásomban ezt a kétnyelvűséget akartam az utókor számára megörökíteni úgy, hogy az még él a faluban. Tanulmányaim során történelemből szilárd ismereteket sajátítottam el. Ezért kötelességemnek is tartottam a helytörténet megírását. Kutatásaim során derült ki, hogy nehéz feladatra vállalkoztam, amire előttem még senki. A célom az, hogy lakóhelyünkön és a környéken lakó emberek megismerjék a századokon át itt élő elődeinket.
Munkám során sok örömben is részesültem. A letűnt korok, korszakok rég elporladt nemzedékei képzeleteiben elevenedtek meg. Szinte magam előtt láttam a hazája sorsáért aggódó Sámsont, ahogyan az II. Béla Sátrába rontott és felszólította a világtalan, tehetetlen királyt, hogy mondjon le az uralkodásról, mert arra alkalmatlan. Feltűnt előttem Kubínyi Gáspár daliás alakja, aki kivont karddal a templom ajtaja elé állt és legendás bátorságával megvédelmezte a felépült templomunkat. Csodáltam Plachy Tamás emberi nagyságát, széleskörű műveltségét és Vladár János szilárd elhatározását, emberfeletti munkáját és forró hazaszeretetét.

Nagy tisztelettel néztem fel azokra a hajlott hátú, idős férfiakra, akik szerencsésen megjárták Doberdó poklait, mert ők egykor a világháború frontharcos katonái voltak. A történelmi idők nem csak koronatanúi, hanem a magyar nemzet tragédiájának szereplői is.
Sajnáltam azokat, akiket Isonzo és Piave vize elsodort, vagy akik a Don-kanyarnál az orosz hómezőkön lelték halálukat a nagy hidegben.
Az én kortársaim közül ki ne emlékezne Nádorfi Géza tanítóra, akinek színvonalas orgonajátékában gyönyörködtünk és áhítattal szemléltük Vladár Ilonka által festett gyönyörű oltárképet.
Sok ősünkre büszkék lehetünk, de különösen a templomunkat építő nagy nemzedékre, mert ők szegénységükben is hatalmas és csodálatos művet alkottak.
A talált források alapján megállapítottam, hogy az itt élő embereknek küzdelmes életük volt.
Ez a testet lelket edző küzdelmes., harcos múlt mutatja az utat a mi és az utókor nemzedékeinek számára is.
Ez kötelez arra, hogy tanulságain okulva folytassuk a haladásért, fejlődésért folytatott küzdelmet.

„Ebből az erőből kell nekünk és az utánunk következőknek meríteni, hogy a múlt küzdelmeihez méltón alakíthassuk, formálhassuk életünket, jövőnket.”

Írta: Vámosi Ilona, tanár
Sámsonháza, 1997. január 23.